A kiállítás megnyitóján jelen voltak az alapítók, Huszárik Kata és Nagy Anna színművésznő is. Szalay Ákos, az alapítvány kuratóriumának elnöke moderálta az eseményt, ismertette az Alapítvány célkitűzéseit, beszélt Huszárik Zoltán munkásságáról is. Fábri István, Csömör Nagyközség polgármestere elmondta, hogy a település számára nagy öröm a filmtörténeti kuriózumként is értelmezhető kiállítás befogadása. Megnyitó beszédében dr. Rácz Anna, az alapítvány kuratóriumának tagja elmondta: Huszárik Zoltán azon nagy és kiváló művészeink egyike, akik minden generáció számára képesek maradandót nyújtani. Szerinte ugyanis Huszárik művészete olyannyira élő még ma is, hogy a mindennapjaink részét képezi.

A kiállítás megnyitójáról a Kultúra.hu tudósított:

https://kultura.hu/tarlat-huszarik-zoltan/

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a Huszárik Zoltán Alapítvány nevében, hogy eljöttek a ma nyíló tárlatra, és velünk együtt emlékeznek és ünnepelnek. Hiszen minden ilyen alkalom az emlékezésé és az ünneplésé, amely arra is lehetőséget ad a számunkra, hogy egy kicsit szemlélődjünk azokon a dolgokon, amelyeket Huszárik Zoltán ránk, mai emberekre hagyott.

Elcsépelt általánosságnak hangzana-e, ha azt mondanám, hogy vannak olyan nagy és kiváló művészeink, akik az utókor minden generációja számára képesek maradandót alkotni? Elfogadom, ha így gondolják, de engedjék meg, hogy néhány személyes példával igazoljam, hogy Huszárik Zoltán esetében ez valóban így van.  Ugyanis az ő művészete – bár az alkotásra csak rendkívül rövid idő szabatott számára az égiektől – olyannyira élő még ma is, hogy a mindennapjaink részét képezi. 

Találkozásokról szeretnék Önöknek most beszélni, olyan találkozásokról, melyek Huszárik Zoltán és közöttem estek meg, annak ellenére, hogy én sajnos már nem ismerhettem őt személyesen. És biztosíthatom Önöket arról, hogy mindnyájunknak része lehet hasonló találkozásokban. Ehhez nem kell mást tennünk, csak nyitva tartani a szemünket és figyelni, Huszárik Zoltán ugyanis – az én mai állításom szerint - szembejön.

Engem például az elmúlt néhány hónapban több alkalommal is felkeresett. Résen kell azonban lennünk, mert nem mindig a saját alakjában érkezik, előfordul, hogy az őt rendkívül módon érdeklő, - és művészetét talán leginkább szimbolizáló - Szindbád alakját ölti magára. A találkozásokhoz mindig különleges helyszínt választ: könyvek lapjain érkezik, vagy hirtelen megjelenik egy beszélgetésben. És képzeljék csak el, hogy én találkoztam már vele fogorvosi rendelőben és egy étteremben is. De bárhol is találkozzunk, - vagy találkozzanak Önök vele -, mindig emlékeztet vagy felhívja a figyelmünket valamire, tanít és segít, hogy értsük, jobban érthessük mindazt, amit ő a művészetével el akart mondani, át akart adni a számunkra. Bízom benne, hogy mostanra sikerült felkeltenem a kíváncsiságukat annyira, hogy el is mesélhessem, hogyan is történtek ezek a szembetalálkozásaink.

Először decemberben érkezett. Egy nyugalmas karácsony környéki estén éppen elmélyülten olvastam Máté Gábor Színházi naplók című könyvét, melyben a színész-rendező egy hosszabb időszakban írt feljegyzéseit tette közzé. Ebben azt olvastam, hogy 1999-ben egy Fráter Zoltán darabot, a Szindbád kertjét próbálták az Óbudai Társaskörben. A darab alapját Krúdy Gyula A francia kastély című regénye adta. Természetesen rögtön eszembe jutott Huszárik Zoltán, és utána is néztem ennek a számomra ismeretlen darabnak, de mivel nem sok információt találtam róla, ennyiben hagytam a dolgot. Arra gondoltam, hogy csak annyi történt, hogy Huszárik átsuhant a szobán, eszembe juttatta az ikonikus Szindbád filmet – és egy kissé emlékeztetett alapítványi feladataimra is. De különösebb jelentőséget ekkor még nem tulajdonítottam a dolognak.

Azután néhány héttel később a Várkert Bazárban jártam, a Párizsban rendkívül sikeres festőművészi karriert befutott Csernus Tibor kiállításán. Mivel a tárlatról egy kedvcsináló cikket kellett készítenem, alaposan nézelődtem, s az egyik festmény közelében, a kurátor által írt szövegben ezt olvastam: „Csernus mindent egységben látó festői elméje, különleges audiovizuális emlékezete, egyszerre húsz féle dologból gyúrt szétválaszthatatlan konglomerátumot, valahogy úgy, ahogy Huszárik Zoltán, a Szindbád rendezője rétegezte egymásra az idősíkokat.” Huszárik tehát ott volt, ott volt a kiállító teremben, főművével, a Szindbáddal, és a kurátor jó szemmel vette észre a hasonlóságot az egyik művész ecsetkezelése és a másik idősíkokról való felfogása között. Huszárik arra emlékeztetett ezzel, hogy az ő művészetét nem lehet kizárólag a filmművészet vagy a képzőművészet keretein belül értelmezni. Ő átfogóbban gondolkodott, széles látókörrel rendelkezett, és művészete megengedi az átjárást a különböző műfajok között.

Eltelt egy kis idő, és megtörtént találkozásunk a már említett fogorvosi rendelőben. Egy olyan helyen érkezett, ahová az ember nagyon nem szeret járni. Többedmagammal szorongva hallgattam a váróban a fúró zaját, és legszívesebben menekültem volna, de a muszáj meg a fájdalom nagy urak, és maradásra késztettek. Annak érdekében, hogy oldjam a feszítő várakozás kínjait, olvasnivaló után néztem. Egy szép, nehéz, nagy albumot választottam feszültségoldónak, mely A 121 legszebb magyar festmény címet viselte. A Kieselbach Galéria kiadványa volt ez, melyben neves magyar művész-személyiségeket kért fel arra, hogy nevezzék meg, szerintük melyik a legszebb magyar festmény, és indokolják is a választásukat. Ahogy az albumot lapozgattam, egyszer csak egy Sára Sándor filmrendező által választott kép, Rippl-Rónay József Párizsi enteriőr című festménye került elém. Mellette pedig egy idézet, - honnan máshonnan mint a Szindbádból -, mely szerint: „Szindbád?! Istenem, hát visszajött! Tíz évig váratott magára, pihenjen meg.” Florentina szavai ezek, és aki látta a filmet, annak szeme előtt rögtön feltűnik az a felejthetetlen szépséggel filmezett jelenet, melynek helyszíne valóban emlékeztetett a festményen látható szobabelsőre. Sára Sándor nem is tartott szükségesnek egyebet hozzáfűzni, annyira kifejező volt a kép. Sikerült elterelnem hát a gondolataimat, és később már megnyugodva tarthattam a fogorvosi kínzószék felé. És ennek az állapotnak az elérésében Huszárik Zoltán volt segítségemre.

A televízió képernyője is közreműködött már abban, hogy találkozhassam vele. A nemrégiben elhunyt Andy Vajna filmrendező halálának alkalmával vetítették újra a Vajnával készült hosszabb riportfilmet, melyben életéről, munkásságáról vallott. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért ezt a szakmát választotta, miért épp a film lett élete meghatározója, így válaszolt: Szerettem volna hagyni egy lábnyomot. És Huszárik Zoltán ismét ott volt a szobában, hiszen ez egy tőle származó, fontos idézet, ha úgy tetszik az élet értelméről: „Az ember legalább egy lábnyomot akar hagyni maga után, nem többet”- 1981-ben, egy riporter kérdésére válaszolta ezt, aki arról faggatta, hogy nem csábítja-e a halhatatlanság. Ez a mondat áll a domonyi szülőházára kihelyezett emléktáblán is. És lám, most egy másik filmes személyiség szájából hangzottak el ezek a szavak, bizonyítva, hogy Huszárik szelleme itt él közöttünk, és filmes generációk sorának ad megszívlelendő gondolatokat.

És végül, a találkozás az étteremben. A dolog kissé profánnak tűnhet, mégis érdekes. Egy keményen végigdolgozott nap után bevetettem magam az egyik kedvelt éttermembe egy bevásárlóközpontban, ahol főleg olaszos ételeket lehet fogyasztani. Gyorsan végigpásztáztam az étlapot, és egyből meg is álltam a következőnél: Insalata Piacere – szerepelt a választékban. Huszárik Zoltán ott volt az étteremben is, és gondolataim rögtön egyik neves rövidfilmje, az A Piacere körül kezdtek forogni. Mit is jelent a cím, A piacere? Tetszés szerint. Ez volt az utolsó rövidfilm, melyet készített, és bár a halálról szól, nem hiányzik belőle az irónia, az önirónia sem. És ahogy Gelencsér Gábor filmesztéta, egyetemi docens írja az életművet elemző, Talán mindenütt voltam című könyvben – melyet jó szívvel ajánlok Önöknek is olvasásra -, ebben a rövidfilmben felismerhetők az életmű addigi tematikus és formai jegyei, de új árnyalatok is megjelentek benne. Ez a változatosság jellemezte az Insalata Piacere-t is. Az étel összetevőivel azonban most nem untatnám Önöket. Vacsora közben mindenesetre úgy érezhettem, hogy egy alkalommal asztalhoz ülhettem ezzel a rendkívüli művésszel.

A grafikáiból, rajzaiból készült most nyíló kiállítás hűen tükrözi vissza sokszínűségét, szárnyaló alkotói fantáziáját, egyedi tehetségét. Akinek a műveivel beszélgetünk, az velünk van - írja Gelencsér Gábor a már említett kötetben. Ennek a beszélgetésnek a szellemében nyitom meg a kiállítást, és kívánok Önöknek tartalmas, maradandó találkozásokat Huszárik Zoltánnal!

Rácz Anna

140 évvel ezelőtt született Krúdy Gyula. Az író munkásságára, életére és műveire emlékezett a Juhász Anna irodalmár által vezetett MiroArt Estek harmadik eseménye a Városliget Caféban. A szervezők az emlékezést a Huszárik Zoltán Alapítvány közreműködésével, Huszárik Zoltánra való emlékezéssel is összekötötték, aki az emblematikus Szindbád film rendezője, és ez volt az első, egész estés játékfilmje.

Fotó: Földesi Máté 

Az esemény vendégei Bezeczky Gábor irodalomtörténész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa, valamint Gelencsér Gábor filmesztéta, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Filmtudomány Tanszékének docense voltak. A kapcsolódó Krúdy-szövegeket Znamenák István színművész tolmácsolásában hallgathattuk meg.

Rácz Anna tudósítása a Kulter.hu oldalán olvasható tovább:

http://kulter.hu/2018/11/a-legegyszerubb-dologbol-is-irodalom/

Ágh István költő mondja Huszárik Zoltán filmjeiről, hogy a halálba futó életről szólnak, a lélek történetét kutatják és megunhatatlanok, mint a tenger, zöld rét és az élet. Fokozottan igaz ez a Szindbád filmre, hiszen már az első kockákon a halott Szindbáddal a szekéren bolyong a ló és a film Szindbád halálával fejeződik be.

A dúsan faragott orgonán szép nő játszik, Szindbád-Latinovits Zoltán a levegőt fújtatja hozzá, eközben éri a szívroham. Háttérben egy epitáfium, melyen Krisztus kereszthalála látható. Szindbád széttárt karokkal roskad a falsarokba. Gelencsér Gábor írja: A lélek elszállásának páratlan kifejezéseként az orgona a fújtatás megszakadása miatt lehangolódik, azaz nem egyszerűen elhalkul, hanem mintegy szétesik, formátlan lesz a hangja. Bevillan a film elejéről a halott Szindbádot szállító lovaskocsi, átsuhan Krúdy vörös postakocsija, végül Szindbád tenyerének nagyközelijét látjuk, amin még lüktet egy ér, talán a szív utolsó dobbanásaként. Mindebből egy néma, fekete-fehér végső pillanatot ragad meg B. Müller Magda fotója.

A felvétel a szepesszombati Szent György templomban készült. Utal erre Méry Gábor-Jankovics Marcell könyve is, mely a gyönyörű felvidéki templom kincseit mutatja be. A háttérben idősebb Paul Gross epitáfiuma (1688) látható, melyet fia ifjabb Paul Gross festett. Az édesapa faragta a templom több szobrát, köztük az orgona angyalait is.

A Műcsarnok Elégia című Huszárik kiállítására korábban érkeztem. A parányi vetítőben, üres székek előtt éppen a Szindbád halála zárójelenet ment. Egyedül voltam ott, felemelő élmény volt.

A 2018. szeptember 7-én, pénteken 17 órakor a váci Madách Imre Művelődési Központban nyíló Huszárik kiállítás terveink szerint a plakáton is szereplő „Szindbád halála” rajzzal kezdődne és evvel a fotóval zárulna, mintegy keretbe foglalva a kiállított grafikákat.

Ha ismét eljutok a szepesszombati Szent György templomba, biztos felmegyek az orgona mellé, idősebb Paul Gross epitáfiumához.

Szalay Ákos