Huszárik Zoltán most halt meg, érthetetlen módon. Temették. Hiszen el kell hantolni a halottakat. Sírni próbáltam, szerettem. Barátom volt. Nem tudtam kipréselni a szememből egy könnyet sem. Nem ment. Annyira hihetetlen volt, hogy Z., aki nemrég ott állt otthonom belső lépcsejénél, kedves szájmozgásával szólongatva feleségemet – nincs többé. Sehogyan sincs, se egy taxiban, se Delvaux képeket nézegetve, semmilyen testi mivoltában. Amikor a merev újságbetűket megláttam kinyomtatva, hogy elhunyt – a nyomdafesték fekete szaga ütött orromba: baromság. Az újság vegyi betűi hányingert keltettek bennem, ez az élő, drága, meleg test nem lehet a befejezettség martaléka.

A temetésen egy tömbben álltak a rokonok. Az ősök. Kemény, fekete paraszti mivoltukban – a Csontváry-filmben idézett, odaadhatatlan bársonymellényben. Mint egy össze nem szövetkezett, de elszánt öltözetben, melyből ez a világba lengő vékony férfiú megszületett. Paraszti páncélban, rettenetes sírásban. S fölöttük szállt Huszárik Zoltán, ez a különös férfiú.

Chagall-kép? Rossz és kevés a hasonlat. Mégis megdöbbentett, ahogy halálában is kiszárnyalt valami tündöklő örökkévalóságba ez a filmember. Törékeny alakjával a művészet arisztokratikus, isteni magasába. A túlfinomult idegrezgések magasába – a masszív, fekete ruhás földből.

Aztán visszalüktettek filmjei – az éteri magasságba emelkedő filmasszociációi –, hogy visszarántsanak az aszódi földre. Minden igaz! Minden költői gyönyörűsége ide rántott vissza: a komor fekete ruhás őseihez, a süvítő parasztmúlt csodálatosságaihoz. H. Z. nem a kitalált filmek bajnokaként csinálta filmjeit, hanem súlyos és valódi varjúrebbenéssel röpült a maga elérhetetlen ege felé.

Legbenső barátainkat – haló porukban is – meg akarjuk fejteni. Az igazságukat, a technikájukat, a módszereiket. Nyomozunk – halálukban is.

H. Z. a földről szárnyalt föl. Mint filmjeinek szimbolikus madarai. Minden innen származik – a múltból. Zuhognak, csapdosnak a kezdő filmsorok fekete robbanású madarai otthonról. Hiszen H. Z. filmjei – asszociációk.

Nem volt dramaturgiája. Nem azon alapultak filmjei, hogy itt egy fordulat, ott egy. Őstehetség emlékképei voltak, melyeket filmre akart álmodni.

A Csontváry-film készítésének egy nehéz szakaszában nagyon kedvesen megkért arra, hogy önmaga által kátyúba ítélt filmanyagával kezdenénk valamit. Örömmel vállalkoztam rá – szerettem, nagyra böcsültem. Mindenben egyetértettünk, s talán szerette is az írástechnikámat. Sokszor idézte az általa is nagyon kedvelt Rilke-verset, melyet én fordítottam, Az iszákos dalát. Utolsó verseskötetem borítóját maga kérve készítette. Majd én… Vele… helyrebillentjük a sok éve gyötört Csontváry-témát. Egy húron pendülünk… Megvallom, három hét próbálkozása után abbahagytam. Nem azért, mert nem találtuk meg egymást: Zoli már az egekben járt. Egekben? Saját múltja zakatolt benne, régióba szabadult súlyosan verdeső asszociációi égtek. Semmi mást nem akart, mint ezeket filmre vinni.

Így is tette. Tulajdonképpen nem is tehetett másként. Ősmúltját akarta megfilmesíteni. Személyes, szuverén múltját – melyhez a filmezés csak eszköz volt. Isteni szerencse, hogy ezekből a súlyokból film lett.

Most sorjában megnéztem alapfilmjeit. Nem is tudom, mi történt velem. Néztem és néztem…

Eszembe se jutott, hogy regisztráljam őket. Belenéztem. Beleültem. Minden személyes barátságot elfeledtem közben – fölröpített. Már nem voltam én, már nem volt ő – fluidális energiáiba vont. Mintha vákuum szippantott volna be. Miféle? Nem tudom megmondani. A legtöbb nagy film (most Bergman-, Fellini-szinten értem) egy-egy jó csapás az életünkben. Odasújt. Kibont. Valamilyen életösszefüggést sugall, összeránt. Mint valami hatalmas regény, egy kicsit életünk áttetsző magyarázata.

A H.-filmek beszippantottak. Mint egy sajátságos vákuum: hogy költőileg fejezzem ki magam – az őszbe emeltek. Isten őszébe? Éppen hullanak a falevelek, éppen fölcsapnak a sereges varjak, éppen dobognak a csapzott szőrű lovak, sugároznak a temető vaskeresztjei. Ragyognak az elmúlás jégcsapjai. Mint a lezuhanó falevelek keresztrejtvényei. Megfejtésük? A halál.

Igen. A halál titokzatos dramaturgiája dolgozott ezekben a filmekben. Az élet, a nők, a hősiesség csodálkoznivalójában.

H. Z. filmjeiben ott van a halál. A nagyon mély halál, nem az egyszerű, kedélyes elmúlás: hanem a halállal szembeszegzett, folyamatos szépségű halál, mely csodálatos módon az élet kicsapongó igenlése. Erre a kottára, motívumra játszatta a filmjeit.

Kiket nem ölt meg H. Z. a filmjeiben? Mindenkit megölt. (Elégetvén önmagát is.) Megölte a lovakat, a világháborús katonákat, a súlyos léptű öregasszonyokat – még a temetőket is megölte: hogy halálukban fényt adjanak az életnek. Csupa fény! Csupa fény a szerelemnek, a dobogó lovaknak, a futkosó katonáknak, a hóban hemperedő asszonyoknak, alig akad filmes, aki ennyi fényt adott volna a heroikus mulandóságnak, aki ennyi hitet adott volna a szakadatlan elmúlásnak. Ebben látom az eltemetett H. Z.-unk embermélyi titkát: a halálról diskurálván velünk, életcsodálatra tanított tündökölve.

Mi az Elégia? Elégia. Kipusztuló társunkról, a fehér, fényben elúszó lóról, akit megölnek – hogy ezerszeresen éljen, mint az arénák vértanúi. Végeláthatatlanul, lelkünk sztyeppéin, vágóhídjaink vérvillámos szemerezetén. H. Z. nem csinált szimbolikus filmeket. Ha valami idegen volt tőle, az a parabola. A „gondoljátok úgy, ahogy illik”. Uram bocsá’, ez eszébe sem jutott. Benne csak fölgyülemlett. Fölgyülemlett, mint költőben a csomó: valamit mondani szeretnék a csomóról… Hogy ezt vagy azt? Kutyafene. Lófene. A ló magánya nem úgy volt a ló magánya, hogy otthon a kispolgári ágyban fölriadjon a kispolgár: mi is lovak vagyunk. Isten őrizz! Ő a lóról beszélt, az ő lóhaláláról.

Amerigo Tot emlékplakettjében sem a munkás-munkálkodó művészről beszélt, hanem a vas Krisztust fémcsipesszel törő emberroppanás folyamatos halhatatlanságáról. A földrokonok emberihletéről.

A Capriccióban elolvadnak a gyerekrakta hóemberek. A hóemberek halhatatlansága? Mondjam ezt?

Az A piacere kellemetlen bohózmányában morbidul ijesztget bennünket a múlt és jövő halállal. Összevissza forgatva belsőnket?

Mit akart mondani H. Z.? A halált.

No, nem azt a filozófiait, sem a keresztényt, sem a megnyugtatót, sem az ellenállót, hanem a végtelen nagy mérlegén himbálózó életerőt, melynek halálkút a mélye.

Egyetlenegyszer vállalkozott arra, hogy összegezze halál-zseni tudományát, a Csontváryban. Nem sikerült teljesen. Összeszaladt benne a zsenitudomány világmegfejtése, hogy sosem volt nagyságú Csontvárynkban kiadja a lelkét. Ebben a torzómonumentalitásban isteni karjainál véghetetlenebbre tágított ezer világot összefogjon. Recsegnek a karok. De miért? Gondoljunk bele az alap Csontváry hasonképzetébe, mely világokat van hivatva befogni. Mit akart H. Z.? Mindent akart. Olyasmit, ami nem fér el filmen. Magyar zsenikolosszust megjeleníteni a körülmények zsenicsapdájában, a XX. század filmnyirbáló ollórengetegében. Mintha egyszerre száz – bábeli – nyelven beszélnénk, filmnyelven. Ahogy világos: Csontváryt akarta érzékeltetni, Csontváry köntösébe bújt Latinovitsban (aki film-félbeszakadtan kipusztult mellőle), miközben saját – bohócalteregójával megvert – magánsorsát is el akarta mondani Magyarország, Kelet-Európa sorsa mellett – az összefoghatatlanságig heroikus igényével. Bármily furcsa, amíg Latinovits élt – erre volt titokzatos, személyi garancia. Társ a társban, energia az energiában, személy a személyben. Nem is csak a kettős, de hármas személyiségű film ihlete. Így kapkodott az elhalt Latinovits után – mindenféle akadály miatt Csontváryhoz csak külső hasonmást talált. Látomása ezen a szomorúan egyedi ponton megfeneklett – zseniális és a filmtörténetünkbe így is beleírt módon. Magánjelenetei óhatatlanul megbicsaklottak, ám a film festői legyezője így is világokra nyílt.

Sokkal nagyobb szerencséje volt a Szindbáddal. Krúdyval, Latinovitscsal. Halhatatlan filmköltészetet festett. Nem is lehet filmnyelven beszélni róla. Bizonyára úgy marad meg a filmköltészetben mint világraszóló alkotás. Ilyen filmet senki sem csinált a világon. Mit mond ez a film? Éppenséggel – mindent.

Filmből még nem áradt ennyi költészet. Ennyi – összevághatatlan – emberrezzenés. Tetten érhetjük benne H. Z. olyan alkotmányfoglalatát, mi életértelmező költészetét Ady – no persze Krúdy – s embertudományú világköltők verssorainak köszönheti. Alig akaródzik megfejteni. Hiszen nem is megfejtése – a szépsége a megfejtése.

Krúdy nagyságához méltóan nem kis történetekre tördelt filmeseményeket tár elénk, hanem a halálba vonuló lófogat millió fényszikrára bomló embercsillogását. Ilyen reális dramaturgia nincs: ez a halál ihletes dramaturgiája.

H. Z. belebolondult lepkeként szerette a halált, melynek előszobájában ezerszeres az élet. Ezerszeres az érzékenység, a nőszerelem, az az orgonazúgás, mely zuhanásában is fölível a katartikus tágasságba és társasságba.

A Tisztelet az öregasszonyoknak című filmjében jönnek a nehéz léptű öregek. Jönnek a fasor fényözönében – vallásos énekkel „közelebb-közelebb”. Meghalva közelednek. Gyászolva ünnepelnek. Halálosan – élnek. Jönnek föl, mint a legyőzhetetlen hadsereg a halál temetődombjára; H. Z. örök motívumdombja: a temető. Oda gyűlnek be az élők, oda vágtatnak a lovak, oda szerelmeskednek a női meztelen testek, oda röpülnek a varjak, oda mendegélnek az emlékezők, a visszahívogatók (a filmtörténet egyik legszebb mozdulata a levegőben kapirgáló öreganya fiat visszacsalogató mozdulata), az öregasszonyok, a mindent kibírók, az anyák, a szeretők. Temetőfilm – minden filmje temetőfilm. Vas temetőkereszt, halálszerelem, lópusztulás, szerelempont. Ide tart az ember.

H. Z. filmjei a halálról szólnak. A halál kamerájával vannak fölvéve. Ez tulajdonképpen rettenetes. Tulajdonképpen elviselhetetlen. Elviselhetetlen az ember halála, a ló halála, a szerelmes arcok halála, a hóember halála. A saját halálunk.

H. Z. filmjeiben mégis az a csodálatos, hogy az alkotó génikus halálérintkezésében megérint a felülmúlhatatlan élet fölszárnyaló ihlete. Megvált minket? Megváltja önmagát? Ez azért erős kifejezés. De erősebb kifejezést is tudok: ihletet ad a halállal – az életünknek.

A Szindbád ürügyén nemcsak barátilag, de szakmailag is beszélgetvén vele, említette, hogy Szindbádja a bevett rendszerű osztályozáson „C” kategóriát ért el (hazai erkölcsi és anyagi értékelést illetően), miszerint nagy film, csoda film, de nem hordozza az aktív társadalmi mondanivalókat, így csúszott a harmadik kategóriába.

Már akkor elgondolkoztam a kategorizáláson s az ítéleten. (Meg sem említem, milyen filmek értek el akkoriban „A” kategóriát.) Elgondolkoztató volt az odaítélő bizottság kultúrszocializmusa. Milyen remekművek születtek H. Z. Szindbádja mellett, melyek megérdemelték az „A” minősítést?

S itt, csak futólag, egy belemagyarázási technikára akarok utalni. Néppolitika-technikára. Ti. a fensőbbséges zsűri aktuáltársadalmi szempontok alapján ítélkezett. Milyen közvetlen hatása van egy filmnek társadalmi tudatunk alakulására? S belegondolván, igazat kell adnunk a nagytiszteletű zsűri értékelésének.

Ti. gondoljunk bele, milyen társadalompolitikai hasznosságot tulajdoníthatott az ítélő bizottság a Szindbádnak? Egyáltalán egy hófútta Huszárik-filmnek? Hogyan tudom belemagyarázni a legnagyobb jóakarattal is a Szindbádba a jelen (vagy múlt) társadalmi harcainak a jelentőségét? Milyen társadalmi jelentőséget tulajdoníthatok a ködben korcsolyázó életnőnek? Groteszkre fordítva a hangot: milyen társadalmi szerepet, tudatformáló erőt tulajdoníthatok a hóban fölvillanó nőaktnak? Az ibolyahalálos lánynak? Az öregasszonyok közé feküdt halál-Szindbádnak? A kisvendéglő arany húslevesébe kanalazó bajuszférfinak? Az öregségét szerelembe mentő színpad-máminak? Az ablakon átnéző szerelemfátyolú nőnek? A bordély nagyságú anya-Majmunkának? Durva szóval – milyen „társadalmi” mondanivalót magyarázzak bele az óbudai kerthelyiségben kalapbillenés-szerelmű gyárosasszony szerelemnosztalgiájába?

Marhaság. Utólag – marhaság. Vagy kigondolt marhaság.

Ma már – halálosan – tudni véljük, hogy a „társadalmi” mondanivalót nem egyszerűen az ún. társadalmi mondandók hordozzák. Az effajta aktualizálás naivitás, vagy jól bevált – sokszor tehetségtelenek számára fönntartott – szellemi erőszak. Ám mi szabadságban élünk.

Ma már – H. Z. szomorú jelenléte nélkül – érzékeljük, hogy a „társadalmi” mondanivaló nem egyszerűen aktuáltémák ütköztetése. H. Z. ma már talán „A” kategóriába is kerülhetne.

Ha már lelkéből lelkedzett filmeket csinált – soha nem látott világszínvonalon – a magyar filmgyártásban. Hogy nem egyszerűen társadalmi patika-kérdéseket akart megoldani? Nem gyárpolitikai gondokat? Talán megbocsátjuk neki. Adminisztrációban, kategorizálásban. Hogy varjakról, lovakról, temetőkeresztekről, öregasszonyokról, hóemberekről, szerelemizzásokról, zsenifestményekről, belső bolondosságokról, megföllebbezhetetlen magyar tájakról, ősgondolatokról beszélt a filmjeiben. Megbocsátjuk kinagyított virágasszociációit, aranylevescsöppjeit, akthentergetőzéseit, sejtelmes évküzdelmeit, ennek a magyar földnek felgőzölgő embertragédiáit és gyönyörűségpáráit, nem középiskolás fokú intelmeit, senki más világfilmesre nem hasonlító festményeit, földből égig szárnyaló arisztokratikus költészetét, most, hogy visszatért a demokratikus földbe, amelyből vétetett. (Gyurkovics Tibor) Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia